Szilánkos mennyország, avagy a BIM valósága

A BIM-es épület életciklusát az óramutató járásával megegyező irányú nyíllal illusztráljuk: az elején van a tervező és a tervezés folyamata, a végén pedig az üzemeltető/megrendelő és a kész létesítmény. A célok és funkciók nyilván az utóbbitól indulnak, hiszen ők tudják, milyen KPI-ok mentén akarják használni az épületet. De valóban tudják, és ha igen, mit tesznek értük?

A cikk Dr. Breznay Attila üzleti stratéga és coach, valamint Livják Csaba, a BuildEXT alapítója és ügyvezető tulajdonosa között elhangzott beszélgetés alapján készült, a teljes beszélgetés meghallgatható ezen az oldalon, vagy a legnépszerűbb podcast alkalmazásokban.

Magamat ringatom

Egy ideális világban az építész projekt minden szereplője tökéletesen érti az egész rendszert és ugyanazt a nyelvet beszéli a többiekkel. A megrendelő és az üzemeltető képben van a BIM lehetőségeivel, átgondolta, ismeri és tudja definiálni a saját elvárásait és persze meg is osztja ezeket az összes stakeholderrel. A tervező ebből megérti az épület célját és funkcióit, árnyalja és kiegészíti azt a saját szakmai tudásával, hogy végül egy mintaszerűen kerek projekt jöjjön létre.

A vázolt kép szép, a gyakorlat már közel sem az.

Látom, hogy elsuhan

Az ördög általában már az első tervszállításnál kidugja a szarva hegyét – a megrendelő és az építésziroda között zajló beszélgetés alatt ekkor sejlik fel először, hogy

És nem is csak ökoszisztéma, vagy workflow, vagy szemléletmód, vagy tehetséges tervező, projektmenedzser vagy tudatos megrendelő kérdése.

Hanem ezek mindegyike egyszerre és még számos egyéb tényező megléte.

Mondhatnánk, hogy áhh, minden csak megfelelő brief kérdése… és valóban, ez elengedhetetlen egy jó BIM projekthez. Mint bármi máshoz is.

Ami a metodikát megkülönbözteti a „szokásos” vagy „klasszikus” tervezéstől az az, hogy egy igen komoly paradigmaváltáson kell, hogy átessen az összes szereplő ahhoz, hogy a fényesnek indult BIM-es projekt ne torkolljon a PNR (kritikus pont) után komplett katasztrófába. A szereplőknek egész egyszerűen szakítaniuk kell a megszokásokkal, a korábbi megközelítéssel ahhoz, hogy a scope-ot tartani lehessen, különben úgy járunk, mint az a bizonyos szibériai favágó a viccben.

Ráadásul egy olyan összetett metódusról beszélünk, amiről Magyarországon még nagyon kevés a gyakorlati tapasztalat a megrendelői, üzemeltetői, de még a tervezői oldalon is. Ennek az a legnyilvánvalóbb oka, hogy 2020-ig egyszerűen kevés valódi BIM projekt indult, és még kevesebb az, ami ebből jól is sikerült.

Éppen ezért ma még nem várható el a kivitelezőtől, a megrendelőtől vagy a jövőbeli üzemeltetőtől, hogy pontosan definiálja, hogy mit, mikor és milyen részletezettséggel szeretne BIM-ben megkapni – hiszen ráadásul az építészet tér-idő dimenzióugrásra képes űrhajójáról van szó.

Nem vagy való nekem?

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kevés olyan hazai tervezőiroda is van, aki képes jól megérteni és projektbe formázni a BIM célokat. Pedig nyilván kell a felkészült építészgárda, hiszen az épület tervezett funkciói, az üzemeltetési költség optimalizálása, az épület “rugalmassága” többféle megközelítéssel és nagyságrendekkel eltérő büdzsé elégetésével is megoldható.

A gyakorlati tapasztalatokkal bíró tervező szerepe
ekkor értékelődik fel igazán azáltal, hogy
a korábbi projektek tanulságait is beépíti, ezzel
segítve a megrendelőt a BIM-es célok árnyalásában.

Nagyon jó BIM cél például az, hogy a projekt végén a 3D modell integrálható legyen a facility management szoftverbe, azaz tartalmazzon minden, az üzemeltetéshez és a karbantartáshoz szükséges információt is. Az így létrejött digitális iker az iOT eszközök segítségével ilyenkor elkezd interaktívan kommunikálni a házunkkal, nagyságrendi költségmegtakarítást eredményezve.

Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, az szükséges, hogy a BIM-esnek indult projekt végig BIM-es is maradjon, és ne hasaljon el jól definiált BEP (BIM Execution Plan) vagy megfelelő szakági kollaboráció hiányában, ne okozzon fennakadást valamilyen félregondolt vizualizációs igény és a kivitelező is végig együtt gondolkodjon a tervezővel. Vagy ha például az üzemeltető időközben úgy dönt, hogy szeretné a modellt integrálni a cégcsoport által használt FM szoftverbe, akkor erről tudjon a tervező, hogy megfelelő információmélységben kerüljön feltöltésre a modell.

A tervező irodának ezért nem szabad kizárólag a tervezési szakaszra gondolva alkalmazni a BIM-et, hanem a komplett életciklust kell vizsgálnia.

Szilánkos mennyország

Példánknál maradva a jó üzemeltetés alapja a valósággal megegyező, megfelelő mélységű információkat tartalmazó “as built” modell.

Alap, hogy a BIM metodikában létrejövő terveknek a minősége jelentősen jobb, mint ha hagyományos módszerrel terveztünk volna. Adatokból építünk, így a tervszállítás ütközésmentesen adható át a kivitelezőnek, és ez alapján elvárásként is fogalmazhatjuk meg felé azt, hogy a kivitelezés az épületinformációs modellnek megfelelően történjen, azaz a projekt végén is megegyezzen a digitális terv a ténnyel.

Ahhoz, hogy megfelelő üzemeltetési modellünk legyen, a változásokat be kell szkennelnünk és át kell vezetnünk a digitális másolatba – és ezen a ponton máris látható, hogy a BIM miért igényel más szemléletmódot az összes szereplőtől.

A gyakorlatban ma működő, „majdnem BIM” (nem, nem a closed BIM, az egy nagyon jó dolog, legfeljebb “close to BIM”) módszerben ugyanis a kivitelező nem, vagy csak részlegesen adja vissza a tervezőnek, hogy milyen módosítást is hajtott végre a terepen a tervhez képest, akinek ráadásul egyszerűen nem is áll már feltétlenül érdekében ismét elővenni a modellt és véghez vinni benne ezeket a módosításokat.

És hiába a csúcstechnológia, meg a BIM alapú tervezés, a gyakorlat megbuktatta a folyamatot. Oda az FM szoftver alapját képező gondolatmenet és marad a folyékony, torz tükör, a fals információkkal kitömött, drága 3D-s épületmodell.

A hozott gyakorlat szilánkosra törte a BIM szemléletet: a kivitelező nem esett át azon a bizonyos paradigmaváltáson és Szergejhez hasonlatosan ahelyett, hogy megtanulná a kezelését, kikapcsolva vágja a láncfűrésszel a fát.

Most múlik pontosan

Mi történt volna akkor, ha van egy kivitelezéstámogató BIM-es részlege az irodának? Akkor olyan, valós idejű minőségellenőrzésen alapuló projektmenedzsmentet kap a kivitelezés, ami folyamatosan nyeri és vizualizálja AR vagy VR segítségével az információkat az épületinformációs modellből, ami a módosításokat akár még aznap visszavezeti, és ez alapján koordinálja az épület kivitelezési organizációját, az anyagmennyiség rendezését és még nagyon sok mindent.

És ebben a pillanatban projektünk
egy nagyon hatékony BIM-es
ökoszisztémává áll össze.

Hol bukkanhat fel hiba vagy eltérés? Bárhol. A legklasszikusabb példa a sprinkler, a tűz oltására szolgáló mennyezeti szórófejek felszerelése. A vállalkozók nagy része a rendszert kérdés és tervegyeztetés nélkül csavarozza fel a mennyezetre, nem gondolva abba bele, hogy oda még nagyon sok csövet és más egyebet kell a többi kivitelezőnek felerősíteni.

Szergej felborította az első dominót, ami miatt összes utána következő szakág terveit módosítani kellett. És ez még a jobbik eset.

A rosszabb eset az, ha erről a tervező nem tud, viszont a soron következő, majd az utána levő kivitelező is szerszámot ragad azért, hogy a helyszínen oldja meg a saját rendszere rögzítését, fittyet hányva a tervekre és a többiekre.

Megvolt a helyszíni áttervezés, nincs itt semmi látnivaló.

As built modell nélkül pedig ebben a pillanatban el is múlt a hatékony üzemeltetés lehetősége.

A kérdés alapvetően általában már nem az, hogy miért kellene BIM-ben dolgoznunk. Hanem hogy mennyi veszteséget termelünk, ha nem, vagy nem egészen BIM-ben tesszük ezt.